Forr a vita a belvíz körül


Szeged - Évekig a gazdákkal fizettette a belvíz elleni védekezés és a megelőzés költségeit az állam, miközben maga elmulasztotta hozzátenni ehhez a saját részét. Most a falvakat fenyegető vizet épp a gazdák földjére engedik rá.

Újabb gépeket kellett küldeni tegnap Királyhegyesre, hogy a pusztában tartsák a falu felé nyomuló vizet, amely már sok helyen az útra folyik. Balla Iván, a Tisza–Marosszögi Vízgazdálkodási Társulat igazgatója szerint a talaj telített, így ez most tényleg olyan feladat, mintha valaki egy nejlonra öntött pohárnyi vizet próbálna egyensúlyozni.

A Makó térségi károkról ma délután fél kettőtől a pitvarosi művelődési házban tart fórumot Mágori Józsefné országgyűlési képviselővel közösen Czreván György, az FVM államtitkára. Ha arról is gyűjt információt, miként lehet elérni, hogy a jövőben minél kevesebb legyen a belvízkár, a térség ebből a szempontból is jó terep.


A védekezésnek háromféle szereplője van: a földtulajdonos, a vízgazdálkodásért felelős szervezet és az állam. Kezdjük a gazdákkal: Királyhegyesen a polgármesternek vitatkoznia kellett egy földtulajdonossal, aki nem akarta megengedni, hogy a területén lévő zsilipet lezárják. Amint a védekezésben részt vevők mesélték, ez örök probléma: magánterületen kell küzdeni egy közösség vagyonát fenyegető csapás ellen, és ehhez engedélyért kell könyörögni. Szintén jellemző, hogy olyan területeket is művelnek a gazdák, amelyeket két-három évenként ellep a víz. Hosszú távon mindenki jobban járna, ha ezeket a mélyedéseket békén hagyná az ember. Az érem másik oldala, hogy közben mégis a földművelők viselik a belvíz elleni védekezés terheinek zömét: fizetik a vízműtársulatnak a hozzájárulást, hektáronként ezer forintot. Ezt most meg fogja szüntetni a kormány. E „kisadó" fejében a társulat köteles volt elvezetni a belvizet a gazdák földjeiről. Ha viszont nagy a baj, épp nekik tudomásul kell venniük – mint most Királyhegyes mellett a fokhagymaföldek gazdáinak –, hogy a lakott terület védelme érdekében zár a zsilip, és az ő földjüket önti el a víz.

Eközben a nagy gyűjtőcsatornák szivattyúi kapacitásuk felén, harmadán működnek. Ez nem így történne, ha az árkok tiszták lennének, nagyobb lenne az áteresztőképességük. A különböző elvezetőcsatornákat háromféle szerv kezeli: a víziközmű-társulat, a nagyobbakat – például a Kurcát és az Algyői főcsatornát – az Atikövizig, és számosat az önkormányzat. Amelynek jó esetben van módja arra, hogy karbantartsa az árkokat, máskor nincs. A leghosszabb árokrendszer a társulatra jut, amely ugyan e rendszer karbantartására jött létre, de a gazdák hozzájárulása erre kevés, pályázni kell, és az így nyert pénzből is csak a legégetőbb felújításra telik.

Merthogy a belvíz elleni védekezés harmadik fontos szereplője, az állam maga rossz gazda, éveken keresztül elmulasztotta odatenni a közös feladatra a saját pénzét. Ennél is ellenszenvesebb tulajdonsága, hogy miközben az emberek azonnal összefognak a bajban, teszik, amit kell, a társulatnak hivatalosan előbb engedélyt kell kérnie a minisztériumról arra, hogy elkezdhesse a védekezést. Ez a beleegyezés napokig szokott késni, így a szervezet saját szakállára kezdi el a munkát.
A tapasztalt védekezők szerint érdemes lenne újragondolni, milyen arányban viseljék a terhet és a feladat felelősségét a felek – és ha már erre nem jut ennél több közpénz, meg kéne nézni, hogyan lehetne valamilyen úton-módon az Uniótól is kérni rá.

Bakos András
2010.06.25. 04:57