agrarszektor.hu 2026. szeptember 29. 11:57

A klímaválság által súlyosan érintett magyar agráriumban létkérdéssé vált a hatékony vízgazdálkodás és a vízvisszatartás. A sikeres védekezéshez és a leromlott állapotú helyi infrastruktúra megmentéséhez nem elegendő pusztán az állami beavatkozás, elengedhetetlen a gazdálkodók aktív, intézményesített bevonása, valamint a területi alapú, kötelező hozzájárulással működő vízgazdálkodási társulatok újjáélesztése – írja az Agrárszektor véleményrovatában Feldman Zsolt, a MATE oktatója, korábbi államtitkár.

A szélsőséges időjárási események miatt az agrárium fókusza érthető módon a túlélésre és a víz helyben tartására helyeződött. Bár a szakmai vitákat gyakran az infrastrukturális beruházások vagy a talajművelési technikák uralják, hosszú távon a térségi vízgazdálkodás megszervezése jelenti a valódi kihívást – írja Feldman Zsolt az Agrárszektor Metszet rovatában.

Jelenleg az állami főművek és a termőföldek közötti, több tízezer kilométernyi úgynevezett harmadrendű csatornahálózat zömmel önkormányzati tulajdonban van, és meglehetősen rossz állapotban üzemel. A gazdálkodók az állam felé csupán megrendelőként lépnek fel, így kiszorultak a helyi vízgazdálkodási döntéshozatalból, miközben a hazánkban még működő 26 vízgazdálkodási társulat éppen csak a fennmaradásért küzd.

Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán a gazdálkodókat bevonni a rendszerbe, vagy célszerűbb az egészet a jobban felszerelt, centralizált állami apparátusra bízni.

A tudomány és a nemzetközi gyakorlat egyértelmű választ ad erre. Elinor Ostrom Nobel-díjas közgazdász elmélete szerint a közösségi erőforrásokat – mint amilyen a víz is – azok tudják a leghatékonyabban kezelni, akik a döntéseket saját tapasztalataik alapján hozzák meg, és maguk is ellenőrizhetik a rendszert. Ezt igazolják az európai, például a spanyol és olasz példák is. Ezekben az országokban a vízfelhasználói közösségek közjogi státuszú, területi alapon szerveződő, kötelező tagsággal vagy díjfizetéssel működő testületek, amelyek feladata a helyi infrastruktúra közvetlen és igazságos üzemeltetése.

Idehaza azonban komoly akadályok nehezítik az együttműködést.

Az infrastruktúra elaprózódott, a termelők bizalmatlanok, nincsenek hozzászokva a közös érdekérvényesítéshez, emellett a rendszer finanszírozása is megoldatlan. Mivel a több tízezer kilométernyi helyi csatornahálózat karbantartása tisztán állami keretek között szinte kivitelezhetetlen, első lépésként a még meglévő vízgazdálkodási társulatokra érdemes építeni – érvel a szerző. Kísérleti jelleggel néhány társulat – a vízügyi igazgatóságok és az önkormányzatok bevonásával – visszakaphatná a helyi vízi létesítmények üzemeltetési jogát.

Ehhez azonban elengedhetetlen a kiegészítő állami források biztosítása, elkerülve, hogy az új feladatok a jelenlegi vízügyi költségvetést terheljék.

A következő, lényegesen nehezebb lépés a térségi együttműködések finanszírozásának és tagságának rendezése. A hazai tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy az önkéntes modell ezen a téren nem működik. A korábbi vízgazdálkodási társulatok is akkor indultak elsorvadásnak a 2010-es évektől, amikor eltörölték a kötelező hozzájárulást. Az újonnan létrejött, pályázatfókuszú öntözési közösségek pedig léptékükből adódóan nem alkalmasak az átfogó térségi feladatok ellátására.

A valódi megoldást – a bevált európai gyakorlathoz hasonlóan – hosszú távon csakis a kötelező tagsággal vagy a területileg minden érintettre kiterjesztett díjkirovási joggal rendelkező szervezetek jelenthetik. Ahhoz, hogy ezt a gazdálkodók elfogadják, garanciát kell nyújtani a szervezetek demokratikus működésére, a szigorú állami felügyeletre és a minőségi szolgáltatásra. A hatékony védekezés és a hazai agrárium jövője érdekében közös érdekünk, hogy a meglévő térségi vízgazdálkodási szerveződések megerősödjenek, és újak is sikerrel alakulhassanak meg.