Versenyt futunk a vízért – de van egy kérdés, amit eddig csak kerülgettünk

Feldman Zsolt

2026. szeptember 29. 05:58

A teljes erejével a magyar agráriumra lesújtó klímaválság közepette érthető módon a hangsúly a túlélésre helyeződik, a vízgazdálkodás tekintetében pedig a vízvisszatartás kérdéskörére. A civil és szakmai közbeszédet a témában a kisléptékű és nagy infrastrukturális beruházások vagy éppen a helyes és helytelen talajművelési gyakorlatok uralják. Érdemes ugyanakkor szakmai konszenzust építeni olyan kérdésekben, amelyekben az előrelépés és az eredmények elérése hosszabb időt igényel. Ezek közé tartozik az a téma, hogy a jövőben miképpen képzeljük el a vízgazdálkodás és a vízvisszatartás térségi feladatainak ellátását az elmúlt időszak tapasztalatait is felhasználva? Ez a gazdálkodó termőföldje és az állami főművek közötti infrastruktúra optimális kezelésének kérdése, a térségi vízkészlet menedzsment és immár a vízvisszatartás területi szervezésének módja. Igen, ez jelenti a hagyományosan vízgazdálkodási társulatnak nevezett hazai szervezetek jövőjének ügyét is.

Mi a helyzet most? Az állam az elmúlt időszakban egyértelműen növelte felelősségét a társulatoktól átvett vízgazdálkodási művekkel. Az állami főművek és a termelői tulajdonú infrastruktúrák közötti, sok tízezer kilométernyi ún. harmadlagos mű önkormányzati kézben van. A gazdálkodó vagy a gazdálkodók által létrehozott öntözési közösség a még működő 26 vízgazdálkodási társulaton kívül kizárólag közvetlen megrendelői pozícióban van az állam felé, a helyi vízkormányzásban nem vesz részt közvetett módon sem.

Itt azt a kérdést érdemes feltenni, érdemes-e erőfeszítéseket tenni a gazdálkodói részvétellel és irányítással történő, vízgazdálkodással és vízvisszatartással foglalkozó formális szervezetek működésének ösztönzésére?

Azért kell feltenni a kérdést, mivel létezhet olyan megközelítés, hogy az állam több és koncentrált erőforrással, nagyobb szaktudással és jobb munkaszervezéssel önmaga is képes lehet a területi vízgazdálkodás feladatait menedzselni. Három szempontot vizsgálok röviden: egy elméletit, egy gyakorlatit és egy nemzetközit.

Ha az elméleti hátteret nézzük, akkor elővehetjük Elinor Ostrom 1990-es Governing the Commons (A közjavak kormányzása) című művét – 2009-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott érte –, amelyben nyolc alapelvet azonosított, amelyek a tartósan működő, önigazgató közös készletű javak sajátjai. A teljesség igénye nélkül ebből kiemelem azt, hogy a résztvevők nem pusztán külső előírások végrehajtói (vagy éppen nem végrehajtói), hanem saját tapasztalataik alapján alakíthatják a közös döntéshozatal során a működtetett rendszert (nem fogható másra, ha valami nem jó nekik), maguk vagy közvetlenül általuk elszámoltatható személyek ellenőrizhetik a folyamatokat, de ide tartozik a gyors és alacsony költségű belső vitarendezés lehetősége.

Általában keveset tudunk más országok mezőgazdasági célú vízgazdálkodási berendezkedéséről, ezért érdemes néhány működő nemzetközi példát megemlíteni. A spanyol mezőgazdasági vízfelhasználói közösségek, a Comunidades de Regantes közjogi státusszal rendelkező, kötelező tagságú testületként felelnek a közös vízkészletek igazságos elosztásáért és a csatornarendszerek üzemeltetéséért. Az olasz Consorzi di Bonifica a területileg érintett földtulajdonosok kötelező tagságán alapuló közjogi szervezet, amelyek fő feladata a területükön lévő vízgazdálkodási infrastruktúra menedzselése, az öntözési rendszerek működtetése. Vannak még francia, német, belga, holland, portugál vagy éppen lengyel, görög kollektív szervezetek. Feladatuk az adott ország sajátosságaitól függően változatos, de általában jellemző rájuk, hogy területi alapon szerveződnek, van közjogi jellegük és saját önigazgatásuk, állami szakmai felügyelet van felettük, feladatuk a helyi szintű infrastruktúra közvetlen üzemeltetése, kötelező tagsággal vagy a nem tagokra kiterjesztett díjfizetéssel működnek.

A társadalomszervezési elmélet és a működő európai példák alapján tehát érdemes erőfeszítéseket tenni, a vízhez kapcsolódó térségi együttműködés ugyanis vidéki mezőgazdasági érdekközösséget és közös felelősségi és cselekvési keretet teremt.

Gyakorlati szempont, hogy a több tízezer kilométernyi, egykor termelőszövetkezetek és állami gazdaságok, ma pedig önkormányzatok kezelésében (vagy inkább nevén) lévő harmadlagos művek gyakorlati hasznosítása szerintem értelmesen nem képzelhető el intézményesített térségi gazdálkodói együttműködések hiányában, ezt koncentrált állami szervezeti keretek között nem tartom elképzelhetőnek.

De itt jönnek a magyar viszonyok között felmerülő kérdések. Az infrastruktúra hatalmas, több kézben és összességében rossz állapotban van. A termelőink döntő többsége semmilyen együttműködésben nem vesz részt, jelenleg nem is rendelkezik arról tudással, hogyan működhet jól egy termelői szerveződés vagy esetleg még rossz emléke is van a mára megszűnt korábbi vízgazdálkodási társulatról, ahol tag volt. Nem meglepő módon alulról jövő igény így az elmúlt időszakban nem is merült fel a térségi vízgazdálkodási feladatok megszervezésére. Nem sorolom ebbe a kategóriába az újabban megjelent félig termelői, félig civil önkéntes lokális vízvisszatartó mozgalmakat és a túlélni kívánó vízgazdálkodási társulatok jelzéseit. A vízgazdálkodási együttműködések finanszírozása jelenleg nem megoldott.

Ebben a kérdésben nem lehet és nem is kell egy lépésben előremutató megoldást találni. Első körben azt érdemes elővenni, ami létezik, ez pedig a még meglévő és működő vízgazdálkodási társulatok kérdése. Kormányzati döntés, hogy amelyik társulat részéről igényként felmerül, ott a vízügyi igazgatóságok szakmai álláspontját is figyelembe véve legalább üzemeltetésre megkaphatják-e vagyonkezelésbe/üzemeltetésre a korábbi területi műveket vagy azok egy részét és pluszban az ezekhez kapcsolódó, azonosítható, hasznosítható és jelenleg önkormányzati kézben lévő harmadlagos műveket. Néhánnyal egyfajta pilotként érdemes lenne elindulni, hogy reagál az államigazgatás, az önkormányzatok és a gazdálkodók. De mivel ez pénz nélkül nem fog menni, elkerülendő az, hogy mindezek fedezete az állami vízügyi szervek meglévő finanszírozásának terhére kerüljön előteremtésre – rögtön intézményi ellenállást szül, ráadásul eleve plusz forrás kell a rendszerbe.

Következő lépésként érdemes feltenni azt a kérdést is, működhet-e hazánkban rövid- és középtávon az önkéntes tagságra vagy önkéntes hozzájárulás fizetésére épülő térségi együttműködés? A válasz röviden: nem.

Ennek alátámasztása, hogy a Magyarországon működő vízgazdálkodási társulatok többsége elsősorban a kötelező termelői hozzájárulás eltörlése miatt sorvadt el szép lassan a 2010-es évektől kezdődően (másodsorban pedig az infrastruktúra üzemeltetési kompetenciák állami vagy önkormányzati kézbe kerülése miatt). Az újonnan létrejött, elsősorban pályázati lehetőségek által motiváltan létrejött önkéntes öntözési közösségek méretük, jellegzetességeik okán pedig erre a térségi szerepre nem alkalmasak. Tehát ahol létrejön termelői együttműködés a vízgazdálkodásra és a vízvisszatartásra (nem fog mindenhol), ott csak kötelező jellegű tagsággal rendelkező szervezetek vagy az adott területen mindenkire kötelező díjkivetési joggal rendelkező, önkéntes tagságú szervezetekben érdemes gondolkodni, ahogyan azt az európai példák is mutatják. A szervezetek demokratikus működése és a valós állami szakmai felügyelet lehet a tagok számára elfogadható garancia a kötelező tagságért vagy díjfizetésért cserébe, túl persze a reménybeli minőségi szolgáltatáson.

Az viszont biztos, hogy minden bizonnyal közös hasznunk lenne abból, ha erősödni tudnak a meglévő térségi vízgazdálkodási szerveződések és újak is el tudnak indulni.

agrarszektor.hu 2026. szeptember 29. 11:57

A klímaválság által súlyosan érintett magyar agráriumban létkérdéssé vált a hatékony vízgazdálkodás és a vízvisszatartás. A sikeres védekezéshez és a leromlott állapotú helyi infrastruktúra megmentéséhez nem elegendő pusztán az állami beavatkozás, elengedhetetlen a gazdálkodók aktív, intézményesített bevonása, valamint a területi alapú, kötelező hozzájárulással működő vízgazdálkodási társulatok újjáélesztése – írja az Agrárszektor véleményrovatában Feldman Zsolt, a MATE oktatója, korábbi államtitkár.

A szélsőséges időjárási események miatt az agrárium fókusza érthető módon a túlélésre és a víz helyben tartására helyeződött. Bár a szakmai vitákat gyakran az infrastrukturális beruházások vagy a talajművelési technikák uralják, hosszú távon a térségi vízgazdálkodás megszervezése jelenti a valódi kihívást – írja Feldman Zsolt az Agrárszektor Metszet rovatában.

Jelenleg az állami főművek és a termőföldek közötti, több tízezer kilométernyi úgynevezett harmadrendű csatornahálózat zömmel önkormányzati tulajdonban van, és meglehetősen rossz állapotban üzemel. A gazdálkodók az állam felé csupán megrendelőként lépnek fel, így kiszorultak a helyi vízgazdálkodási döntéshozatalból, miközben a hazánkban még működő 26 vízgazdálkodási társulat éppen csak a fennmaradásért küzd.

Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán a gazdálkodókat bevonni a rendszerbe, vagy célszerűbb az egészet a jobban felszerelt, centralizált állami apparátusra bízni.

A tudomány és a nemzetközi gyakorlat egyértelmű választ ad erre. Elinor Ostrom Nobel-díjas közgazdász elmélete szerint a közösségi erőforrásokat – mint amilyen a víz is – azok tudják a leghatékonyabban kezelni, akik a döntéseket saját tapasztalataik alapján hozzák meg, és maguk is ellenőrizhetik a rendszert. Ezt igazolják az európai, például a spanyol és olasz példák is. Ezekben az országokban a vízfelhasználói közösségek közjogi státuszú, területi alapon szerveződő, kötelező tagsággal vagy díjfizetéssel működő testületek, amelyek feladata a helyi infrastruktúra közvetlen és igazságos üzemeltetése.

Idehaza azonban komoly akadályok nehezítik az együttműködést.

Az infrastruktúra elaprózódott, a termelők bizalmatlanok, nincsenek hozzászokva a közös érdekérvényesítéshez, emellett a rendszer finanszírozása is megoldatlan. Mivel a több tízezer kilométernyi helyi csatornahálózat karbantartása tisztán állami keretek között szinte kivitelezhetetlen, első lépésként a még meglévő vízgazdálkodási társulatokra érdemes építeni – érvel a szerző. Kísérleti jelleggel néhány társulat – a vízügyi igazgatóságok és az önkormányzatok bevonásával – visszakaphatná a helyi vízi létesítmények üzemeltetési jogát.

Ehhez azonban elengedhetetlen a kiegészítő állami források biztosítása, elkerülve, hogy az új feladatok a jelenlegi vízügyi költségvetést terheljék.

A következő, lényegesen nehezebb lépés a térségi együttműködések finanszírozásának és tagságának rendezése. A hazai tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy az önkéntes modell ezen a téren nem működik. A korábbi vízgazdálkodási társulatok is akkor indultak elsorvadásnak a 2010-es évektől, amikor eltörölték a kötelező hozzájárulást. Az újonnan létrejött, pályázatfókuszú öntözési közösségek pedig léptékükből adódóan nem alkalmasak az átfogó térségi feladatok ellátására.

A valódi megoldást – a bevált európai gyakorlathoz hasonlóan – hosszú távon csakis a kötelező tagsággal vagy a területileg minden érintettre kiterjesztett díjkirovási joggal rendelkező szervezetek jelenthetik. Ahhoz, hogy ezt a gazdálkodók elfogadják, garanciát kell nyújtani a szervezetek demokratikus működésére, a szigorú állami felügyeletre és a minőségi szolgáltatásra. A hatékony védekezés és a hazai agrárium jövője érdekében közös érdekünk, hogy a meglévő térségi vízgazdálkodási szerveződések megerősödjenek, és újak is sikerrel alakulhassanak meg.

2026. augusztus 26., szerda 17:34:50 / Agroinform.hu

Elfogadta a kormány a Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Tervet, amely alapjaiban alakíthatja át a hazai vízügyi és agrártámogatási rendszert.

Az új irány szerint a lehulló csapadékot és a folyók többletvizét nem minél gyorsabban kell elvezetni, hanem lehetőség szerint a tájban, a talajban és a felszín alatt kell megtartani. Ennek érdekében mezőgazdasági területeket is bevonhatnak az időszakos víztározásba, feltérképezik az alkalmas földeket, átalakítják az agrártámogatásokat, szigorúbban ellenőrizhetik a vízkivételeket, és módosíthatják a vízgazdálkodási törvényt is.

A Magyar Közlönyben jelent meg az 1265/2026. (VIII. 25.) kormányhatározat a Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Terv elfogadásáról. A dokumentum végrehajtása egyben feltétele annak, hogy Magyarország hozzáférhessen a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz, vagyis az RRF vízgazdálkodási célokra rendelkezésre álló uniós forrásaihoz.

A határozat nem egyetlen beruházást indít el, hanem meghatározza azokat a jogszabályi, támogatási, tervezési és fejlesztési feladatokat, amelyekkel a következő években át kell alakítani a magyar vízgazdálkodást.

A legfontosabb változás a szemléletben következik be: a vízügyi rendszernek a gyors vízelvezetés helyett a víz helyben tartását kell előnyben részesítenie.

Több mint fél méter csapadék hiányzik országos átlagban

A kormány által elfogadott helyzetértékelés szerint Magyarország vízgazdálkodási rendszere nem készült fel megfelelően az éghajlatváltozás következményeire.

Emelkedik az éves átlaghőmérséklet és a hőségnapok száma, miközben csökken a csapadék mennyisége, és egyre szélsőségesebbé válik annak időbeli és területi eloszlása. Gyakoribbá váltak az elhúzódó aszályos periódusok és a nyári kisvizes időszakok.

A dokumentum szerint a 2021 óta felhalmozódott csapadékhiány 2026. július 31-re országos átlagban elérte az 554 millimétert. Az Alföld és a Tisza magyarországi vízgyűjtőjének egyes térségeiben már 900 milliméternél is nagyobb hiány alakult ki.

Ez azt jelenti, hogy bizonyos térségekben néhány év alatt csaknem egy teljes évnyi átlagos csapadékmennyiség tűnt el a rendszerből.

A klímaváltozás, a vízelvezető infrastruktúra és a növekvő vízkivételek együttes hatására folyóink és tavaink vízszintje legalább időszakosan rendkívül alacsony szintre süllyedt, a felszín alatti vízkészletek szintje pedig egyes térségekben több méterrel csökkent.

A korábbi rendszer a víz minél gyorsabb elvezetésére épült

A kormányhatározat helyzetértékelése szerint a jogi, támogatási és infrastrukturális rendszer továbbra is elsősorban a többletvizek – az árvíz és a belvíz – gyors elvezetését szolgálja.

A 19. századtól kezdődően a vízjárta területek csökkentése és a mezőgazdaságba vonható földek növelése volt az egyik legfontosabb cél. A folyószabályozások, gátépítések és belvízelvezető rendszerek következtében a dokumentum szerint Magyarország vizes élőhelyeinek mintegy 90 százaléka eltűnt.

Az Alföld hozzávetőleg 40 ezer kilométer hosszúságú csatornahálózata ugyancsak elsősorban arra épült, hogy a vizet a lehető leggyorsabban levezesse a területekről.

Ez a rendszer olyan korszakban alakult ki, amikor a túl sok víz jelentette az egyik legfontosabb mezőgazdasági és települési kockázatot. A gyakoribb aszályok idején azonban ugyanaz a vízelvezető infrastruktúra tovább fokozhatja a vízhiányt.

Minden megtartható vizet hasznos víznek tekintenének

A Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Terv egyik legfontosabb alapelve szerint minden olyan vizet, amely nem veszélyeztet emberéletet, épített környezetet vagy fontos infrastruktúrát, hasznos víznek kell tekinteni, és lehetőség szerint meg kell tartani.

A csapadékot akkor kell visszatartani, amikor lehullik, hogy az aszályos időszakban rendelkezésre állhasson. A víz tárolásának nem kizárólag mesterséges tározókban kell történnie: a táj, a talaj és a felszín alatti víztartó rétegek egyaránt részei lehetnek a rendszernek.

A terv szerint elsőbbséget kell adni:

• a természetalapú vízmegtartási módszereknek;
• az egykori árterek, holtágak és mélyfekvésű területek használatának;
• a csapadék és a folyók többletvizének helyben tartásának;
• a lefolyás lassításának;
• a talaj vízbefogadó és víztároló képessége javításának;
• valamint a felszín alatti vízkészletek utánpótlásának.

Ha természetalapú megoldás nem alkalmazható, hibrid vagy mesterséges beavatkozás is megvalósulhat. Ezek közül azonban a vízgyűjtőn belüli, ökológiai célokkal összeegyeztethető fejlesztéseket kell előnyben részesíteni.

Más vízgyűjtőkről történő vízátvezetésre vagy felszín alatti víz felhasználására csak végső esetben kerülhetne sor.

Akár négymilliárd köbméter vizet is vissza lehetne tartani

Az intézkedési terv szerint a legnagyobb vízhiány az Alföldön alakult ki. Ugyanakkor nagyobb árvizek idején ebben a térségben becslések szerint 2–4 milliárd köbméter vizet lehetne visszatartani a tájban.

Ez nem egyetlen hatalmas tározó létrehozását jelentené, hanem mélyártéri területek, korábbi folyómedrek, holtágak, belvízjárta földek és természetes mélyedések összehangolt használatát.

A folyók többletvizét gravitációsan vagy szivattyúzással vezethetnék ki az arra alkalmas területekre. Egyes helyeken ehhez jelentős infrastrukturális beavatkozásokra, akár gátak áthelyezésére is szükség lehet.

Vizsgálni kell azoknak a bevágódott folyómedreknek és vízfolyásoknak a rendezését is, amelyek a környező területek talajvizét elszívják, és ezzel tovább fokozzák a szárazodást.

Mezőgazdasági területeket is időszakosan eláraszthatnak

A táji vízmegtartás jelentős területigénnyel jár, ezért az új rendszer megvalósítása mezőgazdasági földeket is érinteni fog.

A terv kimondja, hogy egyes mezőgazdasági területeknek időszakosan vagy tartósan víz alá kell kerülniük ahhoz, hogy a nagyobb vízbőséggel járó időszakokban a víz ne hagyja el azonnal a térséget.

Elsősorban az alábbi területek jöhetnek szóba:

• az Alföld természetes mélyedései;
• az egykori tavak helye;
• korábbi folyómedrek és holtágak;
• rendszeresen belvízjárta földek;
• mélyártéri területek;
• valamint olyan dombvidéki földek, ahol a lefolyás lassítható.

A kormány 2026. december 31-ig határoltatja le a vízmegtartásra alkalmas területeket. Az eredménynek egy területi listában és térképi adatbázisban is meg kell jelennie.

A dokumentum egyelőre nem tartalmazza, hogy a kijelölt területek használóit milyen jogok, kötelezettségek vagy kompenzációs lehetőségek illetik majd meg. Ezek kialakításához további jogszabály- és támogatásmódosításokra lesz szükség.

Átalakíthatják az agrártámogatásokat

Az új vízgazdálkodási stratégia végrehajtásához a kormány az agrártámogatási rendszer módosítását is szükségesnek tartja.

A cél az, hogy a gazdálkodóknak gazdaságilag is megérje vizet tartaniuk a földeken. A jelenlegi rendszer több esetben a művelhető terület nagyságát és folyamatos mezőgazdasági hasznosítását helyezi előtérbe, miközben a vízzel időszakosan borított területek jövedelemtermelő képessége csökkenhet.

A támogatási rendszer átalakításának ezért kompenzálnia kellene:

• a vízvisszatartásra átadott terület kieső termelését;
• az időszakos elárasztásból eredő korlátozásokat;
• a gazdálkodási mód megváltoztatását;
• a természetalapú megoldások fenntartási költségeit;
• valamint a talaj vízháztartását javító technológiák bevezetését.

A kormányhatározat azonban egyelőre nem rögzít konkrét támogatási összegeket és jogosultsági feltételeket. A részletes szabályok kidolgozása a következő hónapok feladata lesz.

A természetalapú megoldásokat és a vízvisszatartást 2026. december 31-ig kell beépíteni a vízgyűjtő-gazdálkodási tervekbe, a földhasználati eljárásokba, a mezőgazdasági beruházásokba és az agrártámogatási rendszerbe.

A talaj lehet a legnagyobb víztározó

Az intézkedési terv külön kiemeli, hogy a mezőgazdaságban nemcsak a felszíni vízvisszatartásnak van jelentősége. A talaj az ország egyik legnagyobb víztároló közege lehet, ha megfelelő állapotban tartják.

A talaj vízbefogadó és vízmegtartó képességét javíthatja:

• a humusz- és szervesanyag-tartalom növelése;
• a talaj felszínének takarása;
• a növényi maradványok helyben tartása;
• a talajtömörödés elkerülése;
• a művelési menetszám csökkentése;
• a megfelelő vetésforgó;
• valamint a víztakarékos öntözés.

A leromlott szerkezetű, tömörödött és alacsony szervesanyag-tartalmú talaj a hirtelen lezúduló csapadék jelentős részét nem képes befogadni. A víz ilyenkor lefolyik, eróziót okoz, majd rövid idő alatt elhagyja a területet.

Az új szemlélet szerint a talajművelés egyik legfontosabb célja az lesz, hogy a nedvesség minél nagyobb része beszivárogjon, és hosszabb ideig a növények számára hozzáférhető maradjon.

Több mint százezer illegális mezőgazdasági kút lehet

A fenntartható vízgazdálkodás egyik legnagyobb akadálya, hogy nincs pontos kép a tényleges vízkivételekről.
A kormányhatározat az OECD 2026-os magyarországi vízgazdálkodási jelentésére hivatkozva azt írja, hogy a mezőgazdasági célú felszín alatti vízkivételek mintegy 19 százaléka engedély nélkül történhet. Az engedély nélküli mezőgazdasági kutak száma meghaladhatja a százezret.
Egy másik, a dokumentumban idézett becslés szerint a magyarországi kutaknak mindössze körülbelül 10 százaléka szerepelhet a hivatalos engedélyezési rendszerben.
A pontos vízmérleghez ismerni kell:

• a rendelkezésre álló felszíni és felszín alatti vízkészleteket;
• az engedélyezett vízkivételeket;
• a ténylegesen felhasznált vízmennyiséget;
• az illegális vagy nem mért kutakat;
• valamint a vízhasználatok területi és időbeli eloszlását.

A terv ezért a vízkivételek felmérését, mérését és folyamatos ellenőrzését irányozza elő. Ez hosszabb távon szigorúbb kútnyilvántartást, több mérési kötelezettséget és hatékonyabb hatósági ellenőrzést is jelenthet.

Új szabályozás jöhet a vízigények engedélyezésében

A jövőben a vízhasználati engedélyeket a ténylegesen rendelkezésre álló vízkészletekhez és az éghajlati előrejelzésekhez kell igazítani.

A vízhasználati igényeket csak akkor lehet fenntartható módon kielégíteni, ha azok nem veszélyeztetik a felszíni és felszín alatti vízkészletek mennyiségi, illetve minőségi állapotát.

Ennek előkészítéseként 2026. október 31-ig:

• klímaforgatókönyveket kell kidolgozni a negyedik vízgyűjtő-gazdálkodási tervhez;
• fel kell mérni az engedélyezett vízhasználatokat;
• és javaslatokat kell készíteni a vízigények új szabályozására.

Ez különösen az öntözési, ipari és települési vízigényeket érintheti. Vízhiányos térségekben a korábbinál szigorúbban mérlegelhetik, hogy engedélyezhető-e újabb vízkivétel.

Megújulhat a vízgazdálkodási törvény

A kormány 2026. október 31-i határidővel rendelte el a vízgazdálkodási törvény módosításához szükséges ajánlások és javaslatok elkészítését. Ezzel párhuzamosan megkezdődik a Nemzeti Vízstratégia felülvizsgálatának előkészítése is.

A jelenlegi szabályozás elsődlegesen a vizek hasznosítására, mesterséges létesítményekkel történő irányítására és a vízkárok elhárítására épül. Az új törvényi megközelítésnek ezzel szemben:

• a természetes vízmegtartást;
• a tájba történő vízkivezetést;
• a takarékos vízhasználatot;
• a víz újrafelhasználását;
• valamint az aszály megelőzését kell előnyben részesítenie.

A dokumentum szerint egyes kiemelt térségekben önálló törvényi szabályozás is megjelenhet. Példaként említi a Velencei-tóra és a Homokhátságra vonatkozó külön törvényt, illetve a Balaton-törvény felülvizsgálatát.

Ezek egyelőre nem elfogadott jogszabályok, hanem a kormány által vizsgálandó lehetőségek.

Aszálykezelési terv is készül

Fel kell gyorsítani a negyedik vízgyűjtő-gazdálkodási terv, vagyis a VGT4 elkészítését, amely a kormányhatározat szerint késésben van.

A korábbi vízgyűjtő-gazdálkodási és árvízkockázat-kezelési tervek nem voltak teljes összhangban. Az új rendszerben ezeket össze kell kapcsolni, és önálló aszálykezelési elemmel kell kiegészíteni.

A tervezésben egyszerre kell figyelembe venni:

• az árvízi többletvizet;
• a belvizet;
• az aszályt;
• a villámárvizeket;
• a felszín alatti vízkészleteket;
• valamint a táji vízmegtartás lehetőségeit.

A VGT4, a harmadik árvízkockázat-kezelési terv és az aszálykezelési tervek összehangolásának határideje 2027. december 31.

A kormány a helyi, vízgyűjtő szintű együttműködést is erősíteni kívánja. A tervezésbe folyamatosan be kell vonni az önkormányzatokat, gazdálkodókat, szakmai szervezeteket és a vízmegőrzéssel foglalkozó civil közösségeket.

Használt vízzel is öntözhetnének

A terv egyik fontos célja a víz újrahasználatának elterjesztése, különösen a mezőgazdasági öntözésben.
Magyarországon ennek lehetőségei jelenleg csak kis mértékben kihasználtak. A megfelelően tisztított szennyvíz vagy más, biztonságosan újrahasználható vízforrás csökkenthetné a felszíni és felszín alatti készletekre nehezedő nyomást.
A kormánynak 2027 végéig kell kidolgoznia a vízfelhasználás hatékonyságát növelő intézkedéseket. Ezek között szerepelhetnek:

• víztakarékos öntözési beruházások;
• az öntözőrendszerek korszerűsítése;
• a víz újrahasználatát lehetővé tevő fejlesztések;
• valamint új pályázati konstrukciók.

A fenntartható öntözési közösségeket aktívan be kívánják vonni a korszerű technológiák elterjesztésébe.

A vezetékes víz negyede is elveszhet

Nemcsak az agráriumban, hanem a víziközmű-hálózatban is jelentős veszteségek vannak. A kormányhatározat szerint az átlagos hálózati vízveszteség megközelíti a 25 százalékot.

Ez azt jelenti, hogy a kitermelt és megtisztított víz jelentős része a fogyasztók elérése előtt elszivárog a vezetékekből.

A terv ezért külön beruházási projektlistát vagy pályázati kiírást irányoz elő:

• a víziközmű-hálózati veszteségek csökkentésére;
• a víztakarékos öntözés fejlesztésére;
• valamint a csapadékvíz hasznosítására.

A kapcsolódó intézkedések kidolgozásának határideje 2027. december 31.

A városokban sem szabad azonnal elvezetni az esővizet

Az új szemlélet a települési csapadékvíz-gazdálkodást is átalakítaná.

A korábbi gyakorlat arra épült, hogy az esővizet csatornákon keresztül minél gyorsabban elvezessék a településekről. A jövőben a lefolyás lassítása, a helyi beszivárogtatás, a tárolás és az újrahasznosítás kerülhet előtérbe.

Ehhez szükség lehet:

• külön csapadékvíz-elvezető rendszerekre;
• záportározókra;
• esőkertekre és vízáteresztő burkolatokra;
• települési zöldfelületekre;
• valamint a csapadék környező tájba történő biztonságos kivezetésére.

A cél az, hogy a hirtelen lezúduló csapadék ne egyszerre terhelje meg a csatornahálózatot, hanem minél nagyobb része helyben hasznosuljon.

A felszín alatti vízkészleteket is visszatöltenék

Az intézkedési terv szerint a talajvízszintek helyreállításához elengedhetetlen a felszín alatti vízkészletek utánpótlása.

A dokumentum javasolja az úgynevezett célzott felszín alatti vízpótlás hazai tesztelését. A nemzetközileg Managed Aquifer Recharge néven ismert technológia során megfelelő minőségű felszíni vagy tisztított vizet ellenőrzött módon juttatnak vissza a felszín alatti víztartó rétegekbe.

A módszert több országban már alkalmazzák, Magyarországon azonban először vizsgálni kell annak vízminőségi, ökológiai és gazdasági hatásait.

Külön monitoringrendszer készül

A kormány 2027. december 31-ig olyan monitoring- és értékelési keretrendszer tervének elkészítését rendelte el, amely rendszeresen mérheti:

• a felszíni és felszín alatti vízkivételeket;
• a víztestek mennyiségi állapotát;
• a felszín alatti vizek minőségét;
• a vízmegtartási beruházások hatásait;
• valamint a vízgyűjtők tényleges vízmérlegét.

A terv szerint jelenleg különösen a felszín alatti vízkivételeknél jelentős az adathiány. Enélkül nem lehet pontosan meghatározni, hogy egy adott térségben mennyi víz áll rendelkezésre, és mekkora vízhasználat engedhető meg fenntartható módon.

Az új vízmegtartási projekteket vízminőségi, ökológiai és gazdasági szempontból is értékelni kell.

Ezek a legfontosabb határidők

A kormányhatározat több ütemben végrehajtandó feladatokat határoz meg:

• 2026. október 31.: klímaforgatókönyvek és vízhasználati felmérés elkészítése, továbbá a vízgazdálkodási törvény módosítására vonatkozó javaslatok kidolgozása;
• 2026. december 31.: a vízmegtartásra alkalmas területek lehatárolása, valamint a természetalapú megoldások beépítése a tervezésbe, az agrártámogatásokba és a beruházásokba;
• 2027. január 31.: a képzési és továbbképzési programok kidolgozása;
• 2027. február 28.: a szükséges beruházások pénzügyi forrásigényének felmérése;
• 2027. december 31.: a vízgyűjtő-, árvízkockázat- és aszálykezelési tervek összehangolása, valamint a vízhatékonysági és monitoringintézkedések kidolgozása;
• 2028. január 31.: átfogó kormányzati jelentés elkészítése az intézkedési terv végrehajtásáról.

A gazdák számára a részletszabályok lesznek döntők

A Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Terv hosszú ideje sürgetett szemléletváltást hirdet meg: a vizet nem ellenségként, hanem megőrzendő erőforrásként kezeli.

A gazdálkodók szempontjából azonban a legfontosabb kérdésekre még nem születtek meg a részletes válaszok. Egyelőre nem ismert:

• mely mezőgazdasági területeket jelölik ki vízmegtartásra;
• kötelező vagy önkéntes lesz-e a részvétel;
• milyen kompenzáció jár az időszakosan elárasztott földek után;
• hogyan változnak a területalapú és egyéb agrártámogatások;
• milyen új mérési vagy engedélyezési kötelezettségek vonatkoznak majd a kutakra;
• és milyen pályázatok segítik a víztakarékos öntözés, a talajjavítás és a vízvisszatartás beruházásait.

A terv iránya ugyanakkor egyértelmű: a jövő magyar mezőgazdaságának nemcsak a termőfölddel, hanem a tájban rendelkezésre álló minden csepp vízzel is gazdálkodnia kell.

Forrás: Magyar Közlöny

Megjelent: 2026-07-03 11:53:13

A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) ingyenes útmutató gyűjteménnyel is segíti a termelőket eligazodni a mezőgazdasági vízgazdálkodás szakmai és vízjogi kérdéseiben.

A mezőgazdasági vízgazdálkodás összetett szabályozási környezetben zajlik, ahol a vízmegtartás, az öntözés, a talajvédelem és az aszálykezelés kérdései kiemelt jelentőségűek. Az agrárgazdasági kamara az elmúlt időszakban több szakmai kiadványt is készített annak érdekében, hogy a gazdálkodók számára közérthető, ugyanakkor szakmailag megalapozott útmutatást nyújtson. Segítve ezzel a fenntartható vízhasználatot, a jogszerű öntözési gyakorlatokat és a vízjogi szabályok értelmezését.

A kiadványok komplexen, egymásra épülve támogatják a mezőgazdasági vízgazdálkodás megértését és gyakorlati alkalmazását. Az ismeretanyag a talaj- és vízvédelem alapelveitől kezdve az öntözési rendszerek műszaki, jogi és intézményi hátteréig terjed. Egységes keretbe foglalva segíti a gazdálkodókat abban, hogy a klímaváltozás és az aszály mellett is fenntartható, jogszerű és hatékony termelési gyakorlatokat folytassanak.

 A kiadványok rövid összefoglalója itt olvasható: https://www.nak.hu/tajekoztatasi-szolgaltatas/vizgazdalkodas/110609-nak-utmutatok-a-mezogazdasagi-vizgazdalkodas-szakmai-es-vizjogi-kerdeseirol